2017. március 6., hétfő

Búcsúzás

Körülbelül egy hónapja fogalmazódott meg bennem egy gondolat. Egy olyan gondolat, amit egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Vicces, mert annak idején, majdnem négy évvel ezelőtt, a blogolás ötlete is ugyanígy jött a fejembe. Tizennégy éves voltam, általános iskolás, és így visszagondolva el se tudom képzelni, honnan merítettem annyi bátorságot, hogy kiálljak a - valljuk be őszintén, igencsak gyengécske - írásaimmal, gyakorlatilag az egész Világháló elé. 
De megtettem. 
És ezzel a lépéssel nagyon sokat köszönhetek az akkori önmagamnak. Mert csodálatos élményeket és tapasztalatokat szereztem, rengeteg nagyszerű könyvet, embert és blogot ismertem meg, és elképesztő élmény volt ennek a közösségnek a tagja lenni. De az idő múlik, és közben én is sokat változtam. Néha eltévelyedtem, aztán visszataláltam, és újult erővel vetettem bele magam az írásba, és legfőképpen annak az örömébe, hogy talán másokat egy-egy könyvajánlómmal olvasásra ösztökélhetek, vagy megismertethetek egy jó könyvet. Ez mindennél többet ért és többet ér még tulajdonképpen most is számomra. Hiszem, hogy a könyvek és az olvasás a legjobb dolgok közé tartoznak, amik az emberiséggel megtörténhettek az idők során. A könyvekben varázslat lakozik, és a varázsige, amivel az ember előhívhatja magának ezt a csodát, az egyik legnagyobb kincs a világon: az olvasás.
Én már egészen kicsi koromtól kezdve alkalmaztam ezt a varázsigét, de ahogy visszagondolok az elmúlt évekre, valami egyre inkább elvitt másfelé. Szó sincs arról, hogy mondjuk megcsömörlöttem volna, vagy valami hasonló, egyszerűen csak máshová kellett összpontosítanom az energiáimat. Közben pedig észrevétlenül is az történt velem, ami soha nem akartam, hogy megtörténjen: hogy az olvasás többé már nem varázslat, hanem olyan "muszáj" dolog lett. Mint amikor az embernek szednie kell valamiféle kanalas gyógyszert: lehet hogy először viszonylag finom, és érzed a jótékony hatását, de egy idő után már émelyítő, mégis, ha nem szeded be, utána rosszul érzed magad. 
Rendben, ez egy borzasztóan lelombozó és bugyuta hasonlat, de azt hiszem, a lényeg azért átjön belőle. 
Úgy érzem, az életem most számos dologban fordulóponthoz érkezett, és az utóbbi időben kissé elvesztem a döntések sorozatában. (Abba még bele se gondolok, hogy mi lesz velem jövőre az érettségi időszakban, de ez most nem tartozik ide.) Eddig csak halogattam, tologattam, és amit a legjobban utálok: félszívvel csináltam mindent. És ez így nem mehet tovább. Az ember vagy csináljon valamit teljes szívvel és lélekkel, vagy inkább sehogy. Mert amikor valamit csinálsz is meg nem is, az gyakorlatilag semmilyen. És az egysíkú dolgok számomra mindig is taszítóak voltak. És mégis, hogyan legyek egyensúlyba magammal, ha a saját cselekedeteim ellentmondanak az elveknek, amiket vallok? 
Így amikor rádöbbentem arra, hogy teljesen elvesztem a mindennapok döntéshalmában, és elkezdtem a rossz értelemben sodródni, akkor tudtam, hogy nem húzhatom tovább a dolgokat. Ezt sem. Egy hónappal ezelőtt leültem ide a gépem elé, és megnyitottam itt egy új vázlatot. A címet már tudtam, de azt nem, hogy mit is írhatnék. Túl friss volt, túl sok minden kavargott bennem, és akkor sajnos még távol maradt a felismerés. De nem vergődök tovább. Több tisztelet jár ennek a blognak, az olvasóknak, és annak a tizennégy éves kislánynak is, aki régen elkezdte ezt az egészet annál, hogy hébe-hóba felnézek és kéthavonta méltóztatok egy-egy bejegyzést megírni. 
Csodálatos dolgokat kaptam ennek a blognak köszönhetően a négy év alatt. Sokkal kevesebb lennék ma, ha annak idején nem vágok bele ebbe az egészbe. Ez a négy év ebből a szempontból mindig boldog emlékeket fog idézni, bárhogy is lesz a jövőben. Nem akarom teljesen elzárni magamat, mert fogalmam sincs, hogy mit hoznak az elkövetkezendő idők. Hagyok magamnak itt egy kiskaput, mert sohasem lehet tudni. Talán egyszer visszatérek még ehhez az egészhez, lehet hogy itt, lehet, hogy egy másik platformon, nem tudom biztosan. De amit most teljes bizonyossággal tudok, hogy ezt a döntést meg kellett hozzam. 
Nem akartam a végére semmiféle béna köszönetnyilvánításokat írni, mert olyan elcsépelt. Úgyhogy csak annyit szeretnék mondani így a végére, hogy hálás vagyok. Hálás mindazért amit a blogtól és tőletek kaptam. A legjobbakat kívánom. 

Ölel benneteket, 

Moncsi/Móni

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Tökéletesen megértelek. Kezdem én is ezt érezni a blogolással kapcsolatban, de leginkább azért, mert most csapatban dolgozom, és érzem, hogy nem nekem való. De döntésre jutottam, kiszállok a mostani csapatomból, és egyedül folytatom tovább. Talán ez visszahozza a kedvem a könyvek iránt. Valahol érzem, igen. Na nem szeretnék itt senkit sem untatni a hülyeségemmel. :) A lényeg, vigyázz magadra, légy boldog, és ha valamikor kedved támad a blogoláshoz, a többi olvasóddal várunk vissza. :)

    VálaszTörlés