Aniuniverzum#1 Rovat bemutatkozás és az első bejegyzés

Éreztél már úgy, hogy semmi nem sikerül? Hogy a folytonos próbálkozásaid ellenére is állandóan kudarcok érnek? Érezted már, hogy bármennyit is teszel valamiért, sehogyan sem sikerül, vagy legalábbis biztosan nem úgy, ahogyan szeretnéd? Oké, ezek a kérdések valami női magazin önsegítő rovatának első sorai is lehetnének, de hidd el, nem ebbe az irányba szeretnék elmenni.

Az élete során az embert nagyon sok kudarc és csalódás éri. Van, akit már az életének korai szakaszában is, van, akit csak később, de nem is ez számít, mert mindenki átélte már, valószínűleg nem is egyszer. Kikerülhetetlenek. De az soha nem mindegy, hogyan nézünk szembe velük.

A csalódásokat mindenki máshogy éli meg. Mindannyian mások vagyunk, máshogyan reagálunk bizonyos helyzetekre, szituációkra. Egyeseket feltüzel; a másik egyszerűen feladja. Természetesen ez azért nem ilyen fekete-fehér. Talán találkoztál már te is olyan emberrel, akiről úgy tűnik, teljes gőzzel halad az álmai és a céljai megvalósítása felé. Mégis, ki tudja, lehetséges, hogy te nem is gondolnád róla, de mondjuk pár héttel, pár hónappal vagy akár egy évvel ezelőtt még egy feneketlen gödör mélyén fetrengett az önsajnálatban, hogy neki semmi sem sikerül.

Most mégis itt van.
Lehet, hogy több energiájába került kimászni onnan, mint bármi más az életében. Talán ahhoz képest a céljai megvalósítása már ezerszer könnyebbnek tűnik. Lehet. Sohasem tudhatjuk.

Én is voltam gödörben. Nagyon csúnya, sebekkel teli, önutálattal és önsajnálattal teli gödörben. Most azt tanulom, hogy hogyan ne ássam újra azt a mélységet. De bennem van az akaraterőm. Akarom, hogy jól legyek. Akarom, hogy az álmaim valóra váljanak, és hogy elérjem a céljaimat. Én magam vagyok értük a felelős, ami ugyan nagy teher, de ha vágyakat tűzünk ki magunk elé, akkor ezt a terhet vállalnunk kell. Ha elbukunk, akkor elbukunk. Fel kell tápászkodni, és igenis  folyamatosan rugdosni a saját seggünket, hogy továbblépjünk. Mert az élet is megy tovább. Ha megállunk, akkor áthalad rajtunk, és nem lesz más számunkra csak a múlt. Aki pedig örökké a múltban él, az nem is él igazán. Tenni kell érte. És a legfontosabb: hinni magunkban. Hinni a lehetetlenben. És azzal a tudattal élni, hogy képesek vagyunk rá. Azért írtam most le ezeket a gondolatokat, mert amikor megnéztem ezt az animét, akkor újra átéltem ezeket az érzéseket, és azt a folyamatot, amin az elmúlt hónapokban keresztülmentem.

Nagyon szeretek animéket nézni. Körülbelül tizenhárom-tizennégy éves koromban kaptam rájuk, több barátom ajánlására. Szkeptikusan álltam a dologhoz: fura nyelv, fura történetek és „mesefigurák”…. Mit szeret ezen mindenki?

Aztán megnéztem az első animémet. És azt követte egy második, aztán harmadik… És ez máig is így tart. Érdeklődni kezdtem a japán kultúra iránt; megszerettem ezt a különlegesen csodálatos nyelvet, és azóta szeretek japán dalokat hallgatni. Szeretek rajongani ezért az egész atmoszféráért. És úgy döntöttem, hogy szeretném ezt is megosztani veled a könyveken túl. Talán szűkebb réteghez fognak eljutni ezek a típusú írások, de bízom benne, hogy majd ez is megtalálja a maga közönségét. Én nagy szeretettel fogom írni – akár csak a könyves véleményeket – az Aniuniverzum bejegyzéseit is. Fogadjátok hát szeretettel az ajánló első bejegyzését, ami nem más, mint a tél sztáraniméje, a Yuri!!! on ICE.

Tudom, tudom, hogy már a csapból is ez az anime folyik, szóval nem csodálkozom, ha már a könyöködön jön ki a történet. De azért bízom benne, hogy ha már  sok-sok Y.O.I. krtitikán, véleményen és hasonlókon átverekedted magad, az enyémre is szánsz pár percet. :-)