Éreztél már úgy, hogy semmi nem sikerül? Hogy a folytonos
próbálkozásaid ellenére is állandóan kudarcok érnek? Érezted már, hogy
bármennyit is teszel valamiért, sehogyan sem sikerül, vagy
legalábbis biztosan nem úgy, ahogyan szeretnéd? Oké, ezek a kérdések valami női magazin
önsegítő rovatának első sorai is lehetnének, de hidd el, nem ebbe az
irányba szeretnék elmenni.
Az élete során az embert nagyon sok kudarc és csalódás éri.
Van, akit már az életének korai szakaszában is, van, akit csak később, de nem is
ez számít, mert mindenki átélte már, valószínűleg nem is egyszer.
Kikerülhetetlenek. De az soha nem mindegy, hogyan nézünk szembe velük.
A csalódásokat mindenki máshogy éli meg. Mindannyian mások
vagyunk, máshogyan reagálunk bizonyos helyzetekre, szituációkra. Egyeseket
feltüzel; a másik egyszerűen feladja. Természetesen ez azért nem ilyen fekete-fehér.
Talán találkoztál már te is olyan emberrel, akiről úgy tűnik, teljes gőzzel
halad az álmai és a céljai megvalósítása felé. Mégis, ki tudja, lehetséges, hogy te
nem is gondolnád róla, de mondjuk pár héttel, pár hónappal vagy akár egy évvel
ezelőtt még egy feneketlen gödör mélyén fetrengett az önsajnálatban, hogy neki
semmi sem sikerül.
Most mégis itt van.
Lehet, hogy több energiájába került kimászni onnan, mint
bármi más az életében. Talán ahhoz képest a céljai megvalósítása már ezerszer
könnyebbnek tűnik. Lehet. Sohasem tudhatjuk.
Én is voltam gödörben. Nagyon csúnya, sebekkel teli,
önutálattal és önsajnálattal teli gödörben. Most azt tanulom, hogy hogyan ne
ássam újra azt a mélységet. De bennem van az akaraterőm. Akarom, hogy jól
legyek. Akarom, hogy az álmaim valóra váljanak, és hogy elérjem a céljaimat. Én
magam vagyok értük a felelős, ami ugyan nagy teher, de ha vágyakat tűzünk ki
magunk elé, akkor ezt a terhet vállalnunk kell. Ha elbukunk, akkor elbukunk.
Fel kell tápászkodni, és igenis
folyamatosan rugdosni a saját seggünket, hogy továbblépjünk. Mert az élet
is megy tovább. Ha megállunk, akkor áthalad rajtunk, és nem lesz más számunkra
csak a múlt. Aki pedig örökké a múltban él, az nem is él igazán. Tenni kell
érte. És a legfontosabb: hinni magunkban. Hinni a lehetetlenben. És azzal a
tudattal élni, hogy képesek vagyunk rá. Azért írtam most le ezeket a
gondolatokat, mert amikor megnéztem ezt az animét, akkor újra átéltem ezeket az
érzéseket, és azt a folyamatot, amin az elmúlt hónapokban keresztülmentem.
Nagyon szeretek animéket nézni. Körülbelül
tizenhárom-tizennégy éves koromban kaptam rájuk, több barátom ajánlására.
Szkeptikusan álltam a dologhoz: fura nyelv, fura történetek és „mesefigurák”….
Mit szeret ezen mindenki?
Aztán megnéztem az első animémet. És azt követte egy
második, aztán harmadik… És ez máig is így tart. Érdeklődni kezdtem a japán
kultúra iránt; megszerettem ezt a különlegesen csodálatos nyelvet, és azóta
szeretek japán dalokat hallgatni. Szeretek rajongani ezért az egész atmoszféráért.
És úgy döntöttem, hogy szeretném ezt is megosztani veled a könyveken túl. Talán
szűkebb réteghez fognak eljutni ezek a típusú írások, de bízom benne, hogy majd
ez is megtalálja a maga közönségét. Én nagy szeretettel fogom írni – akár csak
a könyves véleményeket – az Aniuniverzum bejegyzéseit is. Fogadjátok hát
szeretettel az ajánló első bejegyzését, ami nem más, mint a tél sztáraniméje, a
Yuri!!! on ICE.
Tudom, tudom, hogy már a csapból is ez az anime folyik,
szóval nem csodálkozom, ha már a könyöködön jön ki a történet. De azért bízom
benne, hogy ha már sok-sok Y.O.I.
krtitikán, véleményen és hasonlókon átverekedted magad, az enyémre is szánsz
pár percet. :-)